utolsó frissítés: 2007. május 21.

Értelmiség, nemzet, politika— Észrevételek Markó Béla Egy magyar—magyar egyetértés esélyeiről című írásához Brassói Lapok 2004. február 2.

– Észrevételek Markó Béla Egy magyar–magyar egyetértés esélyeiről című írásához– Amire már régen volt példa, Markó Béla, az RMDSZ elnöke és az erdélyi magyarságon belül formálódó táborok egyikének első embere terjedelmes és nyugodtan mondhatjuk, alapos, sőt gondolatébresztő írást jelentetett meg. Az esszé egyszerre jelent meg a magyarországi politikai és társadalmi irányzatok orgánaumai közül egy jobb- és egy baloldaliban. (Azóta közölte azt a Krónika, a Romániai Magyar Szó és a Népújság is.) Az eseményt ráadásul olyan fontosnak ítélte meg a kisebbségi kérdéssel foglalkozó, a politika és a tudomány határmezsgyéjén tevékenykedő kutatók és intézmények zöme, hogy már a megjelenést követő harmadik napon kerekasztalt szerveztek a tanulmányról a budapesti Teleki Intézetben. Markó írásáról szólva mindenekelőtt érdemes kiemelni, hogy az annak ellenére sem elsősorban politikai tartalmú munka, hogy természetesen nem egy esetben céljai az aktuális politikai megosztottságra tekintettel is értelmezhetőek. Valójában ezzel a terjedelmes írással egyszerre nem Markó Béla, a politikus áll előttünk, hanem Markó Béla a kisebbségi értelmiségi. Valaki, aki fontos vagy fontosnak gondolt, sokszor nagyon is kellemetlen és előreláthatóan népszerűtlen észrevételeivel, elképzeléseivel akarja a jó irányba terelni a magyar kisebbségek sorsát. Az írás tehát a politikán kívül, részben afelett próbálja pozicionálni magát. Ez persze válasz is a nem újkeletű, de újonnan manifesztálódó politikai megosztottságra, a szerzőt a politikai párbeszéd alól is mentesíteni akarja, de egyáltalán nem logikátlan. Elsősorban azért, mert a politikai párbeszéd tapasztalatai lesújtóak. Ha egyáltalán sor kerül valamilyen vitára, a felek ugyanazokat a rendkívül hatásosnak gondolt paneleket pufogtatják, érdemi vita nélkül. Amikor pedig a másik fél nincs jelen, hajlamosak egészen alja kijelentéseket tenni ellenfeleik dehonesztálására. Ráadásul Markó diagnózisa is arra utal, hogy a probléma nem oldható meg erdélyi keretek közt. Szerinte régen nem lokális, hanem összmagyar kérdésekről van szó amelyek ráadásul a magyarországi helyzetben gyökereznek. Markó alapvető állítása szerint ma nincs magyar nemzetstratégia, pedig lennie kellene. Éppen ezért felszólítja a különböző közösségek politikai képviseleteit és a magyarországi politikumot és a civileket, hogy kezdjék el egy ilyen stratégia és ezzel a magyar–magyar egyetértés megalkotását. (Ezzel együtt némi következetlenség, hogy a politikán felülemelkedve is csak a politikához tud visszanyúlni és elsősorban a kisebbségek képviseletében a politikai erőket veszi számba a konszenzus alkotóiként.) A figyelmes szemlélő csak egyetérteni tud Markó alapvető diagnózisával. Nem is ő az első, aki megpróbálja felhívni a figyelmet arra, hogy miközben a magyar kisebbségek megváltásának egyre merészebb és egyre rózsaszínűbb álmai kerülnek nyilvánosságra, aközben alapkérdések maradtak megvitatatlanok. (Mindenképpen érdemes megemlíteni a pozsonyi Huncsik Pétert, akinek a Beszélőben tavaly márciusban megjelent írása sajnos nem váltott ki túl nagy visszhangot.) Ugyannakor Markó is abból indul ki, hogy ez az egyetértés korábban létezett és csak a közelmúltban bomlott meg. Ezzel szemben sajnos ki kell jelenteni, hogy a konszenzus tartalmilag soha nem is létezett. Amíg a magyar jobboldalnak volt valódi koncepciója a kérdésről, és létezett egy attól jelentős mértékben különböző elképzelés a Fidesz szakértői műhelyeiben (mára ez a kettő összeolvadt, sajnos inkább a jobboldal nemzetállamközpontú elképzeléseinek dominanciájával), addig a szocialisták egyáltalán nem néztek komolyan szembe a problémával (annak ellenére, hogy nem egy igen kiváló szakértő és politikus található soraikban), a szabad demokraták pedig némileg modernizált formában a korábbi liberális illúziókat élesztették újra a szabadság és egyenlőség univerzális problémamegoldó szerepéről. Amíg tehát a nagy külpolitikai törekvések háttérbe szoríthatták a szükségszerű ellentéteket, illetve amíg a jobboldal, majd a Fidesz lépései még nem távolodtak el túlzottan a másik két párt számára elfogadható megoldásoktól, addig a konszenzus hiánya leplezhető volt egy hamis egyetértéssel. A felek egyszerűen azt feltételezték, hogy ugyanazt gondolják, és óvakodtak attól, hogy felesleges vitákkal bontsák meg a látszategyetértést. Ennek ellenére legkésőbb az alapszerződések kapcsán egyértelművé vált, hogy valódi koncepciókülönbségek vannak a háttérben, és a felek azóta azt is egyértelművé tették, hogy a magyar nemzetről alkotott koncepcióik sem összeegyeztethetőek. Összességében egyértelmű, hogy a magyar kisebbségekkel kapcsolatban ma már a múlt, a jelen és a jövő is vitatott. Ennek tükrében pedig nyilvánvaló, hogy Markó felhívása a valódi konszenzusra aktuális. Igaz, azt is tudomásul kell venni, hogy ez rendkívül nehéz feladat lesz, mivel immár nem folytatható a látszategyetértés korszaka és a feleknek venniük kell a fáradságot, hogy minden részletkérdést addig vitassanak, amíg az egyetértés nem körvonalazódik. Az általános diagnózis mellett Markó egyes részletkérdésekkel is foglalkozik. Anélkül, hogy mondandóját reprodukálnám, szeretném én is felvázolni mindazt, ami ezekkel kapcsolatban szerintem lényeges. Az esszé külön foglalkozik a múlt értelmezésével, a jelenről alkotott képpel és az ezekhez kapcsolódó jövőképpel is, valamint a konszenzusteremtés lehetőségével és esélyeivel. Az első három problémát Markó külön kezeli, azonban véleményem szerint szorosan összefüggenek. Ma az erdélyi magyar közösségnek nincs jelene, csak múltja és ködös vagy éppen dicső jövője. A kettőt nem köti össze a jelen reális percepciója, mivel az egyúttal a nem nemzeti specifikumú problémák elfogadását is jelentené, ami egyúttal megsemmisítené a román közösségtől teljesen elkülönült vagy elkülöníthető magyar közösség képét. Ez pedig éppen a múlt tapasztalatai miatt egyenesen a nemzethalál veszélyét idézi fel. Hiába egyértelmű, hogy a jövőre vonatkozó elképzelések csak a jelen alapos és reális ismeretére alapozhatnak, annak ismerete nélkül csak álomképek fogalmazhatóak meg. A magyar közösség sajtóban konstruált diskurzusai, az így alakított és visszatükrözött közvélemény erősen a múltra, a múlt sérelmeire fókuszált, ráadásul nemzetállami maradványokat hordoz. Az egyedüli kiindulópontja a jövőre vonatkozó stratégiáknak a jóvátétel, amit egyszerre várnak az utódállamoktól és Magyarországtól, amelyik a legkevésbé lehet erre képes, hacsak nem alakul maga is teljesen nemzetállammá, elvesztve ezzel erkölcsi alapját arra, hogy a szomszédos nemzetállamok politikáját bírálja. Igen ritka az a felvetés, hogy a magyar történelemmel is meg kellene békülni és az egyoldalú nemzeti látószöget legalább kiegészíteni más nézőpontokkal is és nem az elnyomott jók és az elnyomó rosszak harcaként láttatni az egész magyar történelmet. Például a kiváló és toleráns magyar kisebbségpolitika képe igazán nem sokban különbözik azoktól a román megnyilatkozásoktól, amelyek szerint a románok egész történelmük során nagyvonalúak és toleránsak voltak és csak a magyarok acsarkodása az oka a konfliktusoknak. Más következménye is van a múltra fókuszáló köztudtanak, és annak a felfogásnak, hogy a kisebbségi magyar jelen csak a múlt folytatása, ahol ugyanazok a sérelmek termelődnek újjá, mint húsz, ötven vagy éppen nyolcvan éve. Az ehhez szervesen kapcsolódó elképzelés, hogy a kisebbségi közösséget csak egy megváltó aktus mentheti meg, anélkül elveszik, több szempontból kontraproduktív. Egyfelől a megváltás határozatlan időre való kitolódása határozottan növeli a kivándorlást fokozó pszichés nyomást (érdemes emlékeztetni Szilágyi N. Sándor kritikus megjegyzésére 2003 novemberéből, miszerint a romániai magyar sajtó rengeteg embert üldözött el az országból). Másfelől ennek alapján kizárólag a megváltásra való törekvés nyerhet legitimitást, ami azzal jár, hogy kizárólag egyetlen politikai elképzelés és startégia lehet nemzeti, minden más nemzetietlennek minősül. Ennek megfelelően például az autonómiáról sem bontakozhatott ki érdemi vita, sem annak lehetséges változatairól és modelljeiről, sem pedig a hozzá vezető útról. Így egyáltalán nem meglepő, ha az RMDSZ-t ma már hitelesen lehet autonómiaellenes erőnek minősíteni, és nem kell elismerni az általa elért eredményeket sem, hiszen lehetnek ugyan hasznosak de a nagy célhoz, a megváltáshoz nem visznek közelebb. A konszenzus kapcsán elsősorban a körülményeket és a feltételeket érdemes számba venni. Mindenekelőtt el kell fogadni, hogy a magyar kisebbségek is csak kisebbségek. Semmiféle egyedi jellemzőjük nincs, legalábbis a helyzetüket tekintve és létrejöttük körülményei sem egyediek, ellentétben a közfelfogással. Ennek megfelelően a magyar kisebbségek helyzetének rendezése csak magyar szemszögből nemzetpolitika, valójában azonban kisebbségpolitikai is. Ez viszont következetességet kíván meg, azt, hogy a magyar kisebbségek számára követelt és biztosított, átfogó politikai és morális filozófiával megalapozott jogokat Magyarország is biztosítsa a maga kisebbségeinek. Ennek megfelelően, a hitelesség érdekében a magyar politikának következetesnek kell lennie befelé és kifelé is. (Ezt kifejezetten segítené, ha nem fordulna elő olyan eset, hogy egy parlamenti párt magyar kisebbségekkel foglalkozó politikusa egyáltalán nem tanúsít érdeklődést a magyarországi kisebbségek iránt.) A következetesség egyik legfontosabb mércéje pedig az lenne, hogy Magyarország kapcsán ne törekedjenek a nemzetállam kiépítésére illetve megerősítésre például Brüsszellel szemben, ha úgy gondolják, hogy az egyébként veszélyezteti a kisebbségeket és különösen a magyar kisebbségeket. Ilyen kérdésekben nem lehet egy szájjal hideget és meleget is fújni, ha az unión belül a nemzetállam erősödik, akkor a szlovák és a román nemzetállam is erősödik. Ennek megfelelően kellene Magyarországon is politizálni. Ha magyar politikusok regionalizmust ajánlgatnak a szomszédoknak, akkor nem ártana Magyarországon is megvalósítani azt a legteljesebb formájában. Ha elítélik a szomszédos államok nyelvtörvényeit, akkor nem hozhatnak ugyanolyan logikával törvényt a magyar nyelv védelméről. A második komoly feltétel, hogy el kell fogadni: csak a kisebbség és a többség megegyezése vezethet eredményre. Ebben lehet segíteni, lehet harmadik felet bevonni az ellentétek mérsékelésére, sőt bizonyos terheket, például a történelmi megbékélését le is lehet venni a kisebbségek válláról. De egy kikényszerített rendezést éppúgy nem fog elfogadni a többség, ahogy nem fogadta el a bécsi döntést vagy a Magyar Autonóm Tartomány létét. Mindezek mellett végre el kell ismerni, hogy vannak alternatívák. Az autonómia például igen sokrétű fogalom és sokféleképpen megvalósítható. (Erről szólt például Salat Levente kiváló tanulmánya a Krónika hasábjain január 10–11-én.) Ezekről az alternatívákról valódi vitát kell kezdeni, akár a politikusok kirekesztésével is. Nem kell minden pillanatban azt lesnünk, hogy vajon ki foglya utópiáinkat megvalósítani, az sem lehetetlen, hogy egy végre konszenzust kialakító civil szféra képes lehet befolyásolni a politikusokat is. Nem is szólva arról, hogy a jelenlegi légkörben minden politikai vita terméketlen és reménytelen. Végül a legnehezebben elfogadható felvetés: a magyar nemzet ma már nem egységes abban az értelemben, ahogy egy nemzetállami keretek közt élő nemzet az lehet. A szétfejlődést és a 85 évnyi külön történelmet ma már érdemes tényként kezelni és nem elfogadhatatlannak tekinteni. Ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy ne létezne egy minden magyart átfogó magyar nemzet, és azt sem, hogy ne lennének az erdélyi magyarok magyarok. Sőt akár olyan magyarok is lehetnek, mint a magyarországiak (bár valójában soha nem voltak egészen olyanok). De csak abban az értelemben, ahogy a magyarság minden magyarra jellemző attribútumait meg tudjuk ragadni. Mivel ebben számos állampolgári jog biztosan nincs benne, ezért joggal nem kérhetik, hogy Magyarországon ugyanolyan jogaik legyenek, mint az ottaniaknak, hiszen az állampolgári jogok nagy része nem nemzetiséghez kötődik, nem a magyarsággal jár. Ennek megfelelően a nemzet egysége, ha egyáltalán jogi formába önthető, akkor csak korlátozottan lehetséges. Ezt természetesen mindenki érezheti veszteségnek. A problémák szempontjából azonban ennél fontosabb, hogy az erdélyi megosztottság valódi gyökere is ennek a különbségnek az elfogadásában vagy elutasításában rejlik. Az „autonomisták“ elsősorban Bukaresttel szemben kívánnak autonómiát, emellett azonban a magyarországi politikai közösség részesei is akarnak lenni és az autonómia Budapesttel szembeni érvényesítését nem tartják fontosnak. Ezzel szemben a másik csoport, részben saját személyes érdekei miatt is, úgy gondolja, hogy az autonómiának Budapest felé is működnie kell. Ahogy Magyarországon is vannak, akik elfogadnák ezt és vannak, akik nem. Végsősoron ezzel az alapvető dilemmával, a nemzet egységével kell számot vetnie a magyar nemzetpolitikának és kisebbségpolitikának is. A megoldás egyáltalán nem lehetetlen, bár rendkívüli innovációs készséget és nem kevés bátorságot kíván. Éppen ezért eljött az ideje a nyílt beszédnek és végre a nemzetpolitikai megegyezésnek is, amelyhez azonban a konfliktusokon keresztül vezet az út.

Ugrás az oldal tetejére